VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

GÁLAEST STEPHEN SONDHEIM TISZTELETÉRE

New York City Center Gala Celebration Honoring Stephen Sondheim
2010. április 26.
Zenei rendező: Rob Berman
Rendező: John Doyle
Konferanszié: John Doyle és Mia Farrow
Közreműködik: az Encores! Orchestra

Idén mind az Egyesült Államokban, mind az Egyesült Királyságban koncertek és előadások sora tiszteleg a musicalirodalom egyik legnagyobb zeneszerzője és dalszövegírója, Stephen Sondheim előtt, aki 2010. március 22-én ünnepelte 80. születésnapját. A Broadway-n ebben a körben futó produkciók közül csak néhányat említenék: New Yorkban a Lincoln Centerben és a New York City Centerben is a szerzőhöz szorosan kötődő színészek részvételével állítottak színpadra egy-egy koncertet, három előadás erejéig pedig ez utóbbi épület színpadán az Anyone Can Whistle szcenírozott koncertváltozatát is láthatta a közönség. Mintegy két hónapig élvezhették továbbá a nézők az önéletrajzi ihletésű Sondheim on Sondheim című revüt, valamint 2009 decembere óta az A Little Night Music felújítását Catherine Zeta-Jones és Angela Lansbury, júliustól pedig Bernadette Peters és Elaine Stritch közreműködésével.

John Doyle

A lámpák elsötétedését követően a FOLLIES nyitánya csendült fel, majd megjelent a színpadon az előadás direktora, a Company színpadra állításáért Tony-díjra jelölt, és a Sweeney Todd felújításának megrendezéséért Tony-díjjal jutalmazott John Doyle. Ő az est meglepetésvendégének, Mia Farrow-nak bemutatásával kezdte szereplését, aki Sondheim régi barátjaként a rendezővel karöltve a konferanszié szerepét töltötte be az est hátralevő részében. A Company és a Sweeney Todd óta tudjuk, hogy Doyle a költségcsökkentés mestere – ezeken az előadásokon ugyanis a színészek hangszerrel a kezükben a zenekar szerepét is magukra vállalták – és a direktor most sem tudott kibújni bőréből. Bár mindvégig teljes zenekar – az Encores! Orchestra – kísérte az előadókat, önmagára nem csak a narrátor feladatait osztotta, hanem a mikrofonok, székek, egyéb díszletelemek pakolását is.

A házigazdák az ünnepeltet méltató bevezetőjükben Sondheim rendhagyó témaválasztását hangsúlyozták, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a szerző darabjai sorozatgyilkosokról, merénylőkről, tönkrement házasságokról, rómaiakról szólnak, sőt olyan is akad közöttük, amelynek cselekménye visszafele halad az időben. (Ez a musical az 1981-ben bemutatott Merrily We Roll Along.) A rendező is ezt a koncepciót követte a műsor összeállításánál, így a 2008-ban bemutatott Road Show-tól haladtunk egészen az 1962-es Funny Thing Happened on The Way To The Forumig.

Michael Cerveris, Alexander Gemignani

A Mizner testvérek (Addison és Wilson) életéről szóló ROAD SHOW csak az Off-Broadway egyik színpadáig jutott, így Tony-díjra nem is jelölhették, a legjobb dalszövegnek járó Drama Desk díjat valamint a legjobb zenének és dalszövegnek járó Obie-díjat azonban megnyerte 2009-ben. Az eredeti szereposztás két főszereplője, Michael Cerveris és Alexander Gemingnani előadásában hangzott el a Get Out / Go című dal, és a két színész bebizonyította, hogy nem véletlenül nevezte őket Ben Brantley, a New York Times kritikusa csodálatos csapatnak. Gemignani hatalmas energiával próbálta elzavarni az élete összeomlásáért felelős, léha testvérét, de a Cerveris által alakított hedonista Wilson manipulatív hízelgése még a közönséget is zavarba hozta. A két férfi teljes átváltozáson ment keresztül a dalban: Addison (Gemignani) a határozott „Get out of my life” kiáltástól jutott el a teljes bizonytalanságig („.and I want you to go And no, I don’t want you to go”), míg Cerveris a suttogó, tapogatózó „You don’t want me to go” mondatával kezdve fokozatosan teret nyert, és testvére növekvő zavarát kihasználva a dal végére ismét uralta testvére indulatait és az egész szituációt. Érdekes volt látni azt is, hogy Cerveris mennyire otthonosan mozog a megbízhatatlan, önmagát és általában az életet komolyan venni képtelen Wilson szerepében, hiszen ő inkább komor, hajlíthatatlan értékrenddel és célokkal rendelkező karakterek (például a Tony-díjjal jutalmazott John Wilkes Booth alakítása az Assassinsben, vagy Tony-díjra jelölt játéka a Sweeney Todd címszerepében) megformálásával vált ismertté. Már az első dalban érezni lehetett azt, ami az egész koncertre jellemző volt: ezeknek az előadóknak nem okoz gondot, ha jelmezek és díszletek nélkül, egyetlen dal erejéig kell csak beleélni magukat az adott karakter helyzetébe.

Donna Murphy

A PASSION következett, és az abban nyújtott alakításáért a legjobb női főszereplő Tony-díjával jutalmazott Donna Murphy, aki egy bárszéken ülve adta elő Fosca egyik legmegindítóbb dalát, az I Wish I Could Forget You címűt. A dal érdekessége, hogy Fosca nem a saját gondolatait fogalmazza meg, illetve ezt csak közvetett módon teszi. Azt akarja, hogy a szeretett férfi, Giorgio írjon neki levelet olyan tartalommal, ahogy a nő a dalban diktálja. Nem elsősorban szeretni akar tehát a vonzónak semmiképpen nem nevezhető nő, hanem szeretve lenni. A dal utolsó mondata, a levél elköszönő fordulata egy kedves gesztus: „I remain Your Giorgio” - de Murphy előadásában még ez is mérhetetlen fájdalmat sugárzott, hiszen mindenki számára világos, hogy a levél minden szava hazugság. A musical eredeti szereposztással dvd-n is megjelent, és a felvételen a sminkmesterek tökéletes munkát végeztek. Sokakat meglepett tehát, hogy Donna Murphy valójában mennyire szép nő.

Debra Monk

Az ASSASSINS az amerikai elnökök merénylőiről szóló, inkább komoly hangvételű darab, a szervezők mégis a Gun Songot választották a musicalből egy vérbeli szórakoztató, a Tony-díjas Debra Monk előadásában. A Passion után egyébként is különösen nagy szüksége volt a közönségnek a megkönnyebbülésre, így óriási sikert aratott a kissé szétszórt és kelekótya Sarah Jane Moore-t alakító komika. „…When you've a gun” – énekelte pisztollyal a kezében, majd a fegyvert őrült gesztikulációval forgatva végül elszánt tekintettel a közönségre fogta, és amikor mindenkinek ajkára fagyott a mosoly, a halálos csöndben folytatta: „everybody pays attention…”- mondanom sem kell, hogy óriási taps szakította félbe a dalt.

Joanna Gleason

Az INTO THE WOODS-ból szintén egy Tony-díjas alakítást láthattunk. Joanna Gleasont Alexander Gemignani hozta be karjaiban, majd kendőjével jelentőségteljesen megtörölte saját száját, és levonult a színpadról. A közönség már tudta, hogy a Moments in the Woods következik. A dal akkor hangzik el, amikor Hamupipőke hercege az erdő mélyén elcsábítja a Pék feleségét alakító Gleasont, majd annak rendje és módja szerint faképnél hagyja a házastársához hűtlen asszonyt. A darabot több mint 20 éve mutatták be a Broadway-n, de Joanna Gleason és alakítása mit sem változott az eredeti előadókkal felvett dvd-n látottakhoz képest. Ugyanazt élőben látni mégis egészen más.

Maria Friedman

A SUNDAY IN THE PARK WITH GEORGE betétdalánál érte a közönséget Mia Farrow megjelenése után a második meglepetés, az eredeti londoni produkcióban Dot szerepét – és ugyanott az eredeti Passion előadásban Foscát – alakító, háromszoros Olivier-díjas Maria Friedman színpadra lépésével. A Children and Art című dalt énekelte el, amit a szólólemezén maga Sondheim kísért zongorán, de a színésznő számára nem ez volt az est nagy pillanata. Egy kicsit úgy tűnt, hogy George (New Yorkból Mandy Patinkin, Londonból Philip Quast, vagy a felújításból Daniel Evans) hiányában kényszermegoldásként választották ezt a dalt. Pedig valójában George is volt a meghirdetett fellépők között, Raúl Esparza ugyanis korábban Washingtonban eljátszotta a festő szerepét.

Az est házigazdái szerint a MERRILY WE ROLL ALONG című musicalban annyi jó dal van, hogy azok közül lehetetlen egyet kiválasztani, így a Sondheim-Prince együttműködés végállomását jelentő darab bemutatását a zenekarra bízták. A mozgalmas nyitány előadásával ugyan meg kellett küzdenie a fúvósszekciónak, de a közönségtől megkapták érte jól megérdemelt jutalmukat.

Len Cariou

Számomra talán a legkedvesebb darab következett a sorban, a SWEENEY TODD. A 2005-ben bemutatott, John Doyle rendezte Broadway felújítás Turpin bírója, a Tony-díjra jelölt Mark Jacoby és az ugyanazon előadásban Toddot alakító Michael Cerveris érkezett, majd a Pretty Women akkordjai csendültek fel. Elénekelték a dal bevezető részét, és amikor a darabban a bíró helyet foglal a borbély székében, Sweeney megérzi a bosszú beteljesülésének közeledtét. Ez az a pillanat, amikor visszatér a My Friends motívum („Now then my friends/ Now to your purpose…”), és ez volt az a pillanat, amikor színpadra lépett az idén hetven éves, Todd alakításáért Tony-díjjal jutalmazott Len Cariou, aki 1979-ben megteremtette az őrült borbély figuráját. Egy-két perces, szűnni nem akaró ováció után a közönség végül hagyta szóhoz jutni a színészt, így folytatódott a dal, és a bírót immár két Sweeney fenyegette. Cariou hangján természetesen hallatszott a kora, érdesebb, reszelősebb volt, mint a harminc évvel ezelőtti felvételen, de ez a karakternek még külön jót is tett. Színészként pedig félelmetes Toddként uralta a színpadot, de ehhez természetesen Jacoby és Cerveris tisztelete kellett, hiszen ők együtt énekeltek bár a színészóriással, mégis teljesen átengedték neki a terepet. Ha pusztán egyetlen dal erejéig is, de Len Cariou-t Sweeney Todd szerepében élőben látni… ez önmagában is elég egy rajongónak egy egész életre.

B. D. Wong

Sondheim egyetlen kérést fogalmazott meg John Doyle felé az esttel kapcsolatban: Szeretné nagyzenekarral hallani a PACIFIC OVERTURES egy részletét. A darab felújítása 2004-2005-ös évadban futott a Broadwayn, így az előzetesen közzétett fellépők névsora alapján nem volt kétséges, hogy ezen előadás Tony-díjas narrátora, B. D. Wong teljesíti majd az ünnepelt kívánságát. A Someone in a Tree-t Claybourne Elder, Alexander Gemignani és Mark Jacoby közreműködésével énekelte el, és bár Wong mintha egy kicsit meg lett volna fázva, a közönség ezen az estén ilyen apróságokkal nem törődött. Ezektől a színészektől valószínűleg még egy pantomim-előadást is boldogan fogadott volna.

Catherine Zeta-Jones

Az A LITTLE NIGHT MUSIC című darabból választott dalban ismét együtt énekelt a Broadway-felújítás és az eredeti szereposztás férfi főszereplője. Alexander Hanson és Len Cariou tehát együtt próbálták meggyőzni a jelenleg is futó revival bemutatójának sztárját, a Desirée Armfeld szerepében nyújtott alakításáért Tony-díjjal jutalmazott Catherine Zeta-Jonest, hogy találkozzon fiatal nejükkel. A You Must Meet My Wife szövege nagyon szórakoztató, Catherine Zeta-Jones otthonosan mozgott a fiatal feleségre kicsit féltékeny, cinikus színésznő karakterében, és egyáltalán nem zavarta, hogy egy helyett ezen az estén egyszerre két férfival kell kommunikálnia. Meglepő bár, de ott volt ugyan Alexander Hanson és főleg Len Cariou a színpadon, sőt nekik volt nagyobb szerepük, most mégis inkább Catherine Zeta-Jones Desirée-je vonzotta magára a nézők tekintetét.

Raúl Esparza

A koncert egyik fénypontja következett: John Doyle emlékeztetett mindenkit, hogy Sondheim első igazi sikerét, a COMPANY-t éppen negyven éve, 1969. április 26-án mutatták be, majd színpadra szólította az általa 2006-ban rendezett Broadway-felújítás Robertjét, Raúl Esparzát.
Már amikor megjelent a színpadon, látszott rajta, hogy a teljesen átadta magát a szerepnek, a közönség őrjöngése ellenére nem hajolt meg, nem ünnepeltette magát, csak várt és gondolkodott. Nem hallottuk bár a Being Alive-ot megelőző „STOP!” kiáltást, de Esparza a puszta tekintetével és jelenlétével olyan hangulatot teremtett, mintha az is elhangzott volna. Hangja Robert karakterének kezdeti bizonytalanságánál már-már remegő, majd egyre erőteljesebb lett, míg a dal végére teljes meggyőződéssel kiáltotta világgá, hogy szüksége van egy társra. Robert barátainak szerepét John Doyle és Mia Farrow játszotta el, és különösen jó volt hallani azt is, hogy Esparza végre teljes zenekarral énekel, a Broadwayn ugyanis Doyle rendezői koncepciója miatt csak korlátozott számú zenész kísérte a dalt. Esparza volt az első szólista, akit a közönség – teljesen megérdemelten – visszatapsolt. (Egyébként a Pretty Women volt az első, de ott három előadó volt. Igaz, az éljenzés akkor is egy embernek, Len Cariounak szólt.) Én már az előadásról készült dvd felvétel alapján is úgy gondoltam, hogy Esparza megérdemelte volna a Tony-díjat ezért az alakításáért, az élő koncert után pedig egyenesen felháborítónak tartom mellőzését a díjátadón. A győztesre szavazó emberek vajon nem ugyanezt a Raúl Esparzát látták?

Sutton Foster

A szintén Tony-díjas Sutton Foster következett az ANYONE CAN WHISTLE címadó dalával, amelyet alig két héttel azelőtt a teljes darab koncertváltozatának bemutatásakor ugyanezen a színpadon énekelt Fay Apple szerepében. A dal Sondheim egyik legszebb műve, Arthur Laurents, miután hallotta, ahogy a szerző 1973-ban önmagát zongorán kísérve előadta, ezt mondta róla: „Mindig úgy gondoltam, hogy ez a dal lehetne Steve sírfelirata”. (What’s hard, is simple / What’s natural comes hard. / Maybe you could show me / How to let go, / Lower my guard / Learn to be – és itt hosszú szünet – Free. / Maybe if you whistle, / Whistle for me.) Foster előadása, mint ahogy a dal is az, csendes volt és szerény, de a közönségre nem gyakorolt olyan hatást, mint amilyet általában kivált. Nem hiszem azonban, hogy ez az előadó hibája volt, a nézők valószínűleg még nem heverték ki Esparza Being Alive-ját.

Nathan Lane

Sutton Foster után a sokak által ismert komikus, A FUNNY THING HAPPENED ON THE WAY TO THE FORUM és a THE FROGS kétszeres Tony-díjas sztárja, Nathan Lane vonult be – John Doyle produkcióira utalva – egy tubával és egy csellóval a kezében, nem kis derültséget okozva ezzel a közönségnek. Ő, miután a burleszkek fénykorát idéző módon szerencsétlenkedett egy darabig a hangszerekkel (a csellót gyakorlatilag darabokra törte) egy pergős egyveleget adott elő elsősorban a nevével fémjelzett – fent említett – két musicalből, de jutott a dalba egy-egy részlet pl. a Company-ből és a West Side Story-ból is. (Ez utóbbi zenéjét ugyan Bernstein szerezte, de a dalszövegeket Sondheim írta.) Óriási élmény volt Nathan Lane-t a színpadon látni, minden rezdülésével szórakoztatott, előadását végignevette és tapsolta a közönség, és az egyveleg külön érdekességet is tartogatott a nézők számára, hiszen helyet kapott benne a Funny Thing elvetett nyitányának, a Love Is in the Air-nek egy részlete is. Emlékezetes volt, amikor Lane a Funny thing Comedy Tonight című dalának (amely a Love Is in the Air helyett végül bekerült a darabba) záró akkordjaihoz ért, és már mindenki azt hitte, vége van az egyvelegnek, a befejező szóval („tonight”) azonban a színész – és a zenekar – átlendült a West Side Story Tonight című dalába. Végül, mielőtt levonult volna, lejattolta John Doyle-t, aki próbálta eltakarítani a színpadon hagyott, elsősorban csellódarabokból álló romhalmazt.

Michele Pawk

Ezt követően Shelia Hancock és Julia McKenzie üdvözletét olvasták fel, majd előrelendültünk az időben és ismét a ROAD SHOW következett. A darab címe a 2003-as Washingtoni bemutatón még BOUNCE volt (azelőtt pedig Wise Guys, majd Gold! cím alatt futott, Sondheim és Weidman tehát elég sokszor átdolgozta), és egy női karakter, Nellie is jelentős szerepet kapott benne. A The Best Thing That Ever Has Happened című dalt is a Nellie énekelte először Wilsonnal, de a 2008-as Road Show-ban már Hollis és Addison kettőseként hallhattuk az átdolgozott változatot. A két szereplőgárda ezen az estén vegyesen adta elő a duettet, Claybourne Elder (Hollis), Alexander Gemignani (Addison) és Michele Pawk (Nellie) közreműködésével. A Tony-díjas színésznő valami miatt az este nem volt formában, de társai kisegítették.

A házigazdák ezután a távol maradt Milton Babbitt, majd Judi Dench üzenetét olvasták fel az ünnepelt részére. Az angol színésznő jókívánságai mellett a Loving You-t küldte Sondheimnek a PASSION című musicalből, így mindenki nagy örömére Donna Murphy Fosca egy másik dalát is előadta a darabból, nem kisebb sikerrel és átéléssel, mint az I Wish I Could Forget You-t.

Into the Woods

Judi Dench megható „ajándéka” után egy igazi kuriózum következett. Az INTO THE WOODS eredeti szereposztásának négy tagja, Kim Crosby (Hamupipőke), Chip Zien (a Pék), Danielle Ferland (Piroska) és Ben Wright (Jack) lépett színpadra. Joanna Gleasonnal ellentétben rajtuk látszott, hogy eltelt a bemutató óta húsz év, Ben Wright például – a dvd-n látott vékony hangú fiatalember – kopaszodó, középkorú férfivá érett. Őket ma már csak ritkán, vagy egyáltalán nem lehet élőben megnézni, így együtt pedig az eredeti előadás óta talán csak a 10. évfordulós, 1997-ben megrendezett reunion koncerten szerepeltek. Öröm volt őket újra együtt látni, különösen úgy, hogy a darab egyik legszebb dalát, a No One Is Alone címűt adták elő.

Follies

Ismét a FOLLIES, és Maria Friedman nagy pillanatai következtek. A Broadway Baby című dalt a legtöbben Elaine Stritch nyers, erőszakos előadásában ismerik, de Friedman más ember, mint az amerikai díva. Ő a dal egy szerény, félénk változatát adta elő, amely egészen új mélységeit világította meg a szövegnek. Friedman tökéletesen játszott a nézők idegeivel. Mindenki arra várt, hogy mikor robban végre a dal, a visszafogottság azonban nem akart szűnni, mígnem a végén, a nagy lehetőség kapujában („Working for a nice man/ Like a Ziegfeld or a Weismann / In a great big Broadway show!”) nyomtalanul eltűnt, és a színésznő kieresztette erőteljes hangját. A jutalma természetesen dübörgő taps volt, és ő is kénytelen volt visszatérni, hogy újra meghajoljon lelkes közönsége előtt.

Glynis Johns

Glynis Johns, a LITTLE NIGHT MUSIC eredeti Desirée Armfeldtje egészségi állapota miatt sajnos nem tudott megjelenni a koncerten, de Doyle elmesélte, hogy amikor felhívta telefonon, és a 80 éves Sondheimről kérdezte az idős színésznőt, ő a következőt mondta: „Olyan kedves fiatalember”. Sok boldogságot kívánt a szerzőnek, és megköszönte, hogy megírta neki „A DALT”. Ha valaki a nézők közül esetleg nem tudta volna, melyik dalra gondolt, a zenekar rögtön a segítségére sietett a Send in the Clowns kezdő akkordjaival. Természetesen a jelenleg is futó felújítás akkori főszereplője, Catherine Zeta-Jones sétált újra a reflektorfénybe, és Sondheim talán legtöbbet játszott dalának érzelmekben gazdag előadásával maga is kivívta a közönség elismerését… néhányuknak talán a könnyeit is.

Ismét hatalmas meglepetés következett: A koncerten ugyan ő sem lehetett jelen, Julie Andrews hangfelvételről mégis személyesen köszöntötte az ünnepeltet néhány mondattal és a Not a Day Goes By egy strófájával. Ez utóbbinak azért van különleges jelentősége, mert hangszálműtétje óta a színésznő sajnos alig énekel, Sondheim kedvéért most mégis megtette.

A házigazdák ezek után a szerző munkásságát méltatva statisztikákat olvastak fel, megemlítve olyan egészen hihetetlen adatokat, mint hogy Sondheim darabjai összesen 61 Tony-díjat söpörtek be, ötöt a legfontosabb, a legjobb musical kategóriájában.

Angela Lansbury

A végére maradt a hab a tortán: a Tony-díjak csúcstartója, a Broadway élő legendája, a legjobb női főszereplő kategóriájában ötször díjazott, idén 85 éves Angela Lansbury topogott a színpadra, és meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy a közönség minden egyes tagja azonnal felpattanjon a helyéről, és álló tapssal köszöntse a művésznőt. A hatalmas ováció után végül megszólalt a zenekar is, és a nehezen elcsendesedő közönség a LITTLE NIGHT MUSIC Liaisons című dalát hallgatta őszinte elragadtatással minden idők egyik legnagyobb színésznőjének előadásában.

A fináléban, a MERRILY WE ROLL ALONG eredeti szereposztásában Franket alakító Jim Walton, a Lincoln Centerben színpadra állított előadásban Charleyt játszó Raúl Esparza, és az Angliában Mary-t alakító Maria Friedman vezetésével természetesen az est valamennyi fellépője színpadra lépett, hogy végül közösen énekeljék el az optimista várakozásokkal teli Our Time című dalt.

Stephen  Sondheim

Nincs ünnep az ünnepelt nélkül, így a legnagyobb tapsvihar közepette Mia Farrow a színpadra vezette Sondheimet, aki meghatódva, könnyek között fogadta a közönség és a színészek mérhetetlen szeretetét, méltó lezárását teremtve meg ezzel egy felejthetetlen estének. Egyedülálló koncert volt, olyan kivételes művészekkel, akik összesen 27 Tony-díjjal és további 31 Tony-jelöléssel büszkélkedhetnek eddigi pályafutásuk során. „Stephen Sondheim” – gondolkodtam az előadás után. Vajon van másik név, amely ilyen embereket tud felsorakoztatni egyazon a színpadon?

Molnár Róbert

Kapcsolódó tartalmak