VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

SZÉKELY DÓZSA GYÖRGY - TÖRTÉNELMI TÁNCJÁTÉK A MARGITSZIGETEN

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes sajátos feldolgozásban vitte színre Székely Dózsa György történetét. A zenés-táncos hőskölteményt Szarka Tamás jegyzi zeneszerő-szövegíróként, a táncjátékot Vincze Zsuzsa írta, a rendező-koreográfus Zsuráfszky Zoltán.

A szabadtéri szezonban futószalagon láthatók a jó és kevésbé jó előadások. Minden produkció nagyot akar villantani a rendelkezésére álló időben, sokszor érzékelhető a légkörben a pénzügyi kényszer, a verejték és az elkeseredettség. Amikor ehhez valamilyen kényes, indulatokat is kiváltó téma társul, az ember már hajlamos biggyeszteni a száját: hja, kérem, a népnemzeti ütőkártya lassanként olyan lesz a magyar szórakoztatásban, mint a reklámban a kisgyerek meg a kölyökkutya.

De ha már egy színlapon közönségcsalogató nevekkel lehet találkozni, mégis felkerekedünk, mert egy próbát megér, a nyárvégi kulturális szériában meg éppen elfér egy rövidke előadás a Margitszigeten.

Ezt gondolja az ember szkeptikusan, belefáradva, hogy sokszor középszerű, nyekergős erőltetettséggel akarják kierőszakolni lelkéből a katarzist, aminek jellegzetes tulajdonsága, hogy parancsszóra nem és nem akar megszületni.

A színpadkép láttán még azt is gondolja az ember, hogy a díszletezéssel sem kellett valami sokat dolgozni, és hogy talán jó lett volna mégis meginni azt a szatmári szilvát a hideg ellen, és a hangulat érdekében. Főleg, hogy a magyar zenés színpadra oly’ jellemző módon a hangosítás itt is bőven az élmény rovására megy. Mert a legjobb szándékú elvarázsolódást is megakasztja, ha a szöveg érthetetlen, amikor pedig nyilvánvalóan fontos lenne, hiszen azért van ott. Meg Novák Pétert is aki kitalálta Dózsa Györgynek, az majd lesz szíves újragondolni a pályaválasztását. És hideg is van, tényleg, Szarka Tamás énekmondó pedig csak hangban van jelen.

Így puffog befelé a sokat látott néző a nyitókép alatt, ami biztos kifejező, de bár lenne inkább befejező… mígnem lassan végbemegy a metamorfózis. Láthatatlanul kizáródnak a zavaró körülmények, és valóban elkezdődik a nagybetűs Színház.

Először csak a sodrás tűnik fel. A zene lüktetése, a dinamikus áramlás, ahogy a koreográfia játszik térrel és idővel, és ahogy a táncegyüttes egységként mesél. Mindennek egyszerre van értelme, és a nagy egész olyasformán természetes és gyönyörű, mint egy tengeri halraj. Itt-ott akad csikorgás és bükkfa-rímek, de annyira oda kell figyelni a tánc által mesélt történetre, hogy észre sem venni a dramaturgiai göröngyöket.

Novák Péter mint Dózsa György (Fotó: Váradi Levente)

Nem Novák Péter tehet arról sem, hogy aki a szerepét megírta (és/vagy megrendezte), nem ismeri olyan behatóan a székely lelkületet. Amit színészi munkával ki lehet hozni a keretekből, annál Novák megatonnákkal többet kijátszik. És nem is pusztán az énekes-szöveges blokkokban (ezek akkorát nem is szólnak, részint a már említett hangosítási hiányosság miatt, részint mert érzet szintjén néha a kevesebb több lehetne), hanem ott, ahol Dózsa György a testével, a mozdulataival beszél.

Az este legnagyobb meglepetése, hogy a címszereplő mozgásában, pontosságában, technikai villanásaiban egy gyaloghangya fülényit sem lóg ki a volt Honvéd Táncszínház művészei közül, és nem tudom, ennél nagyobb elismerést írhatnék-e ebben a vonatkozásban. Emellett testtartásával, szenvedélyes megindulásaival, feszültségkeltő, lassú mozdulatfojtásaival teszi érezhetővé, átélhetővé a székely lófő figuráját. Azon veszi észre magát a néző, hogy a lehető legszékelytelenebb módon áll előtte ennek a hősregének a teljes emberi és történelmi tragédiája.

Torokszorító érzés figyelni a mozdulatok ívét, lendületét, irányát és megtörését, vagy éppen a minden mindegy sodródását. Különös, zavarba ejtő jelenete is van az előadásnak, amikor definíció szerint képtelenség kívülről szemlélni a cselekményt, mert tehetetlenül elragad zene, mozgás, a körtánc vadsága; saját feladásomat látom lobogó, fehér ingben őrlődni a kör közepén.

Ennyit tehát az elvárásokról.

A tapsrend után sokáig gondolkodom még, lehetne-e elegánsabban, hatásosabban, lélektelibb módon… és arra jutok végül, hogy nem, valószínűleg nem. És ami fontosabb: az este nem egy újabb rovás a kellemes élmények lajstromában. Hanem olyan ingerek sorozata, amely képes megmutatni a történelemből már ismert egyéni sorsokat, tragédiák szükségszerűségét, emberi játszmákat a megszokottól eltérő tálalásban. Olyannyira, hogy a gondolat már menne tovább, törődne a holnappal, ehelyett újra és újra megállni kényszerül mégis; átgondolni, hogyan lehetne úgy élni, hogy a szépet akaró, nemes próbálkozások ne végezzék mindig tüzes trónon.

A Székely Dózsa György így, ahogy van, Szarka Tamás zenéjével és síró hangjával, Novák Péterrel a főszerepben megérdemelne még sok kőszínházas előadást.

Burger Anikó

Kapcsolódó tartalmak