VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

INTERJÚ GÖMÖRI ANDRÁS MÁTÉVAL

"...az igazán nagy művészek, akik példaértékűek, nem kisstílű bohémek."

Gömöri András Máté 2012 decemberében debütált a Budapesti Operettszínház színpadán, mint az Elisabeth Rudolf koronahercege. A fiatal művész korát meghazudtoló érettséggel mesélt a Viva la Musical!-nek célkitűzéseiről és eddigi pályája döntő, szinte sorsszerű fordulatairól.

Mi vonzott a színészi pálya felé?

Elektrotechnikusnak tanultam, de már gyerekként szerepeltem a Miskolci Nemzeti Színházban: a Csiszár Imre által rendezett Mózes című darabban játszottam a kis Józsuét egy éven át. Ott menthetetlenül megfertőzött a színházi lét, úgy éreztem, hogy nekem ez az utam. Később – még mindig Miskolcon – egy amatőr társulat tagja voltam és énekeltem egy kisebb kórusban, majd a Miskolci Musical és Dalszínháznál kezdtem el ténykedni. Az érettségi évében beadtam a jelentkezésemet a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, prózai színész szakirányra és a Pesti Magyar Színiakadémiára is. A SZFE-n végül a harmadrostán kiestem, így automatikusan felvettek a  Magyar Színházhoz, ahol két éve tanulok és játszom. Utólag nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok: úgy érzem, ennek így kellett lennie.

A Pesti Magyar Színiakadémia növendékeként hogyan alakult ki a kapcsolat a Budapesti Operettszínházzal?

2012 nyarán indultam az Országos Musical Bajnokságon, ahol duett kategóriában első helyezést értünk el a partneremmel, Jurák Lilivel. A verseny fődíját is megnyertem, aminek köszönhetően részt vehettem a Szabó Szilvia és Szeles József vezetésével megtartott Országos Musical Kurzuson. Végül a székesfehérvári Vörösmarty Színházban mutattuk be a három hét munkáját egy gála keretében. Itt volt szerencsém együtt dolgozni Somogyi Szilárddal, Peller Annával és Demcsák Ottóval, a gálát pedig Kerényi Miklós Gábor is megnézte. Szilárddal sokat beszélgettünk a közös munka során és már ott szó esett arról, hogy esetleg átjönnék tanulni a Pesti Broadway Stúdióba. Aztán jóval később, emlékeim szerint október környékén kaptam egy telefonhívást az Operettszínházból, hogy készüljek fel Rudolf dalaiból és jöjjek be egy meghallgatásra. Villámcsapásként ért ez a hír eleve, de hogy még az Elisabeth-ről is volt szó...Nekem a zenés színházat először az Elisabeth jelentette. Ez a darab volt A MUSICAL. Tudtam, hogy ez egy hatalmas lehetőség, amivel muszáj élnem.

Hogy zajlott a meghallgatás?

Személyesen a Direktor úr hallgatott meg. A Mozart!-ból a Csipetnyi ész-t énekeltem még el, majd beszélgettünk a terveimről egy keveset. Két hét múlva, mikor már le is tettem a dologról, jött egy hívás, hogy megkaptam a szerepet, kezdhetem a próbákat. Leírhatatlanul örültem. A felkészülést szinte habzsoltam. Mikor csak lehetett, a színházban voltam, szöveget tanultam, elemeztem, amikor pedig nem voltam kiírva, akkor is néztem a próbát. Rendkívül sokat tanultam, és szerencsére nagyon jó környezet fogadott. Tényleg elmondhatom, hogy pozitívan  és segítőkészen állt hozzám mindenki.

A Magyar Színházban - többek között - a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai című musicalben az egyik címszerepet játszottad. Hogy fogadták a távozásod hírét?

Az Elisabeth próbafolyamata alatt adtam le a Magyar Színházban már futó darabjaimat, és bár felvételt nyertem a Pesti Broadway Stúdió második évfolyamára, úgy döntöttem, hogy továbbra is folytatom a Pesti Magyar Színiakadémia képzését. Ez igazán emberes feladat, de amíg helyt tudok állni mindkét helyen, addig folytatni szeretném, mert csak a munkában és a folyamatos tanulásban látom az előbbre jutás lehetőségét. Az pedig, hogy az Operettszínházban színpadon lehetek és játszhatok, a legjobb, ami csak történhetett velem. De nagyon szerencsésnek érzem magam azért is, mert a Magyar Színházban megértették és támogatták a döntésemet. Az igazgató, Őze Áron útravalóul annyit kért tőlem, hogy tartsam meg a munkához való hozzáállásomat, mert ez az előrehaladásom kulcsa. A kollégák is örültek, hogy egy ilyen lehetőséggel élhetek, de az utolsó Tom Sawyer előadásomon azért megkaptam a kis csínyeket. A darabban folyamatosan ennem kellett valamit. Az egyik jelenetben például egy vajas kenyeret kellett álmosan, csoszogva elfogyasztanom, amire az utolsó alkalommal ketchuppal ráírták, hogy „Rudolf”. (nevet)

A történethez még hozzá tartozik, hogy a 2012-es Broadway Fesztivált egy baráti társasággal néztem – nem túl jó passzban, betegen. Akkor valahogy dobbant egy hatalmasat a szívem és azt mondtam, hogy fél éven belül ebben a színházban akarok játszani. Amikor pár hónappal ezután ténylegesen beforogtam a színpadra és megkaptam a fejgépet az Elisabeth-ben, fantasztikus érzés volt belegondolni, hogy ezt a lépcsőt sikerült meglépnem, hogy itt dolgozhatok és ráadásul egy ilyen kultikus darabban debütálok.

Ezek szerint hiszel a gondolat teremtő erejében?

Mindenképpen. Hiszen a színpadon is ezt csináljuk. (nevet) Úgy gondolom, hogy minden fejben dől el – a test és a környezet ezt csak követi. Ha elég tudatosan halad az ember valami felé, én abban hiszek, hogy nincs elérhetetlen. A kulcs számomra az, hogy a nagy célokat kis, elérhető lépcsőfokokra osztom és így folyamatos haladásban tartom magam.

Rudolf szerepét előtted olyan nagy nevek játszották, mint Szomor György vagy Dolhai Attila. Semmi feszültség vagy megfelelési kényszer nem volt benned emiatt?

Tudatában voltam a feladat nagyságának, de inkább megtiszteltetés volt  a nagy elődök után játszani ezt a szerepet. Én vallom, hogy teher alatt nő a pálma. Azt mondják, hogy a zenés színház nagyon kötött. Ezt én is így látom, de pont az a kihívás, hogy ennyire keretek közé szorított lehetőségeken belül is képes legyen az ember átvinni az egyéniségét, saját dolgokat mutatni. Mindig megpróbálok a kapott mozgástérben olyan színeket, megoldásokat használni, ami belőlem jön. Persze volt egy pont a próbák során, amikor rám zuhant az egésznek a terhe és kicsit kétségbe is estem, hogy mi lesz ebből. Az egy nagyon hosszú éjszaka volt, de akkor kezdett igazán megformálódni az én Rudolfom, hogy mit is jelent nekem a karakter. A Direktor úr segítségével ezt a személyt vittem színre, aki folyamatosan alakul bennem, és minden egyes előadáson, ott a színpadon születik meg.

Mit jelent számodra Rudolf?

Igazság szerint azt kell mondjam, hogy a szerep talált meg engem és nem véletlenül. A próbák alatt utánanéztem a történelmi személynek és igyekeztem felállítani magamban a viszonyhálózatait. Már akkor nagyon sok közös vonást éreztem a karakter és saját magam között. Nemrégiben vettem egy antikváriusnál egy A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös című könyvet (Bart István írása – a szerk.), ami csak megerősítette bennem ezt az érzést. Ebből a szempontból talán mondhatjuk, hogy könnyű dolgom volt Rudolf megformálásával.

A színészet számodra egyfajta tudatos önismereti munkának is tűnik.

Valóban az. Úgy gondolom, hogy ezt nem tudnám máshogy csinálni. Amíg önmagamat nem ismerem – és úgy érzem, még messze nem vagyok tisztában magammal – addig nem fogok tudni hitelesen képviselni egy másik személyt. Folyamatosan rádöbbenek saját magamra, felismerem a saját gyengeségeimet, amit használni tudok. És mindig új fejlődési lehetőségeket fedezek fel magam előtt. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de igaz, hogy az ember minél többet tanul, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud. Egyébként általában jó öt évvel idősebbnek tippelnek a koromnál. Ez azért lehet, mert muszáj volt nagyon korán felnőnöm és a saját lábamra állnom. És talán a munkához való hozzáállásom is ezért lett ilyen. Szerencsére nagyon jó tanárokkal, mesterekkel sodort össze a sors.

Nagyon céltudatosan állsz a tanuláshoz. Tervezed esetleg, hogy újból felvételizz a Színművészeti Egyetemre?

Jelen pillanatban azt mondom, nem. Ebben a szakmában semmire nincs időnk, úgymond. Nagyon hamar múlnak az évek és elszaladnak az ember mellett a szerepek. Most még tíz évig lehetek bonviván, első férfi, hősszerelmes, ha kapok ezekre lehetőséget, de az a tíz év is rendkívül gyorsan el fog telni. Úgy gondolom, hogy az ember 20 éves koráig lehet felfedezetlen, 23 éves koráig feltörekvő, 25 éves koráig pedig fiatal tehetség. De afelett, ha nem tart már valahol, ott van a sarkában a következő generáció. Félreértés ne essék, ezt nem tartom rossz dolognak, de tudomásul kell vennem, és ez is sarkall a folyamatos haladásra. Nagyon nagyra becsülöm azt a munkát, amit végigvisznek az Egyetemen öt éven keresztül, de úgy érzem, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját útját ezen a pályán, és az enyém nem az egyetemre vezet. Lehet, hogy ez még változni fog, de jelen pillanatban a munka általi tanulásban látom a jövőt. Ezen kívül igyekszem úgy képezni saját magam, hogy ne csak énekben, de prózában, táncban sőt akrobatikában is megálljam a helyem. Mindenhez érteni kell, mert ha sokoldalú az ember, akkor használni fogják és akkor képes haladni, fejlődni.

Van olyan szerep, amit mindenképp szeretnél eljátszani?

Nemrég láttam Miskolcon Molnár Ferenc Az ördög című darabját, amiben az Ördög szerintem egy frenetikusan jó szerep, tele eleganciával és finomsággal. Én a színpadon a legfinomabb dolgokért rajongok, mikor egy apró mozdulat sok mindent érzékeltet. Efelé az árnyalt színjátszás felé törekszem. Ezen kívül Háy János Háromszögek című drámájában András karaktere is nagyon érdekelne. Idővel szívesen játszanék a Rómeó és Júliában is, és az Operettszínház nyári Elfújta a szél projektjében is nagyon szeretnék részt venni . A szereplőválogatáson Ashley szerepéért énekeltem, de ha a kar tagjaként járulhatok hozzá az előadás sikeréhez, annak is borzasztóan fogok örülni.

Nagy tisztelettel beszélsz azokról az emberekről, akiktől tanulhattál valamit. Vannak példaképeid, illetve hiszel egyáltalán abban, hogy az embernek példaképe legyen?

Olyan módon nem, hogy bárkit is követnék, de bizonyos emberek és helyzetek rendkívüli módon motiválnak. Jelenleg például egy nagyon kemény edzésprogramot végzek, amiben a legnagyobb motivációm Christian Bale, aki képes volt csontsoványra fogyni A gépész című film főszerepe miatt, majd egy év alatt negyven kiló izmot magára szedni, hogy Batman bőrébe bújjon.  Ő egy élő példa arra, hogy fejben dőlnek el a dolgok és a test követ. De nagyon tisztelem azokat a művészeket, akiknek erős tartásuk van. Az egyik tanárom, Szigethy Gábor, akinek nagyon szeretem az óráit, említette, hogy a színészek régen példaképek voltak, viselkedésben, életmódban...Én ebben hiszek most is. Él az emberekben a színészek bohém életviteléről egy kép, de az igazán nagy művészek, akik példaértékűek, nem kisstílű bohémek. A Magyar Színház művésznője, Csernus Mariann például  83 évesen is minden nap egy órát úszik, miközben a Vizsolyi Bibliát mondja magában, hogy jó karban tartsa magát fizikailag és mentálisan is. Számomra az effajta tisztelet saját magam és a színpad irányába a követendő példa.

Horváth Emese

Kapcsolódó tartalmak