VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

MÉG LESZ EGY RENESZÁNSZOM EBBEN A MŰFAJBAN

Interjú Hűvösvölgyi Ildikóval

Hűvösvölgyi Ildikó a magyar színházművészet egyik állócsillaga. A művésznőt a magyarországi musicaltörténelem olyan meghatározó produkcióiban láthattuk, mint a Macskák vagy az eredeti József. Az alábbi interjúban pályájáról, terveiről, emlékeiről kérdeztük.

A Macskák premierje óta minden szempontból megváltozott a világ, és ez a magyarországi zenés színházra is igaz. Ön hogy látja, merre tart a musicaljátszás hazánkban? Mi minden történt ez alatt a 25 év alatt és hogyan élte meg ezt az időszakot?

Mondanom sem kell, hiszen mindannyian tapasztaljuk, hogy hihetetlen gazdagságban dúskálhatunk, ami a hazai musicaljátszást illeti. Ez a műfaj egyértelműen most éli a virágkorát. Pályámat nézve az az én személyes „tragédiám”, ha fogalmazhatok így, hogy ’75-ben végeztem, a Macskák viszont csak ’83-ban jött be Magyarországra. Így az előtte lévő 7-8 év nekem „üresbe ment”. Ha előtte játszom musicalekben, például az Operettszínházban vagy Webber hamarabb írja meg a Macskákat, akkor talán előbb derül ki, hogy erre a műfajra minden tekintetben alkalmas vagyok. Ez után a felfedezés után viszont igen erőteljes 15 évem következett a Madáchban, bár a Dr. Herzre 5 évet kellett várni. A Madách akkoriban ugyanis egyértelműen polgári színház volt, polgári darabokkal – Molnár Ferenc, Szép Ernő vagy Shakespeare volt a repertoáron. Szép lassan azonban egyre több musicalt mutattunk be: a Dr. Herz után az Apácákat, a Mária Evangéliumát, a József és a színes szélesvásznú álomkabátot és – az utolsó, amiben én is játszottam – az Egy nyári éj mosolyát ’97-ben. Utána sajnos a darabok, amelyekben én játszottam, lekerültek a repertoárról – egyszóval elmúlt az én nagy korszakom.

Jelenleg csak tanítok a Madách Színházban, nem játszom semmilyen előadásban. Nota bene el tudtam volna képzelni, hogy például A Nyomorultakban vagy egyéb produkciókban megtalálják a nekem való szerepet, de sajnos nem így történt. Ezen a pályán soha nem az számít, hogy mit csináltál, hanem hogy most mit csinálsz, most ki vagy. Én soha nem voltam az a típusú színésznő, aki nyomul és állandóan szeret a reflektorfényben lenni. Nekem mindig nagyon fontos volt a családom is, amint letettem a munkámat, hazamentem hozzájuk; nem az volt az elsődleges, hogy minél többet írjanak rólam az újságok és mindenki rólam beszéljen.

Pedig a Macskák bemutatójakor minden bizonnyal a legendás szereposztás minden tagját egekig magasztalta a sajtó és a közönség egyaránt. Hogyan emlékszik vissza arra az estére?

Az az este – és még sok-sok este utána – olyan mámoros volt, hogy nem lehet szavakba önteni, és mindig életem egyik legcsodálatosabb emlékeként fogom számon tartani. Erre a produkcióra egy nagyon profi, páratlan csapat jött össze; a Madách Színház alkotócsapata és művészei Szirtes Tamás és Makláry László vezetésével, valamint az Operaház táncosai Seregi Lászlóval és Kaszás Ildikóval, akik mind ennek a premiernek szentelték több mint egy fél évüket. Seregi felkészített minket mindarra, amire a mostani színészgenerációkat már nem kell felkészíteni: hogy hogyan kell musicalt játszani. Három hónapot csak azzal foglalkoztak, hogy felkészítsék a testünket, hogy elsajátítsuk azt a mozgásvilágot, amit ez a műfaj – és különösképp a Macskák – megkövetelt. Megtanította nekünk azokat az elemeket, amelyekből később felépítette a darabot.

Borzasztóan ismert minket; megmutatta, hogyan kell összekopírozni úgy a táncosokat és a színészeket, hogy azt észre se vegye a közönség. Az erősségünket akarta bemutatni, azt, amit tudunk. Nagyon ritkán vehet részt az ember valami olyasmiben, ahol minden ponton az arra legalkalmasabb emberrel dolgozhat együtt. Szerettük egymást, drukkoltunk egymásnak, a darab pedig tulajdonképpen már 3-4 héttel a premier előtt készen állt. Az utolsó időszak már csak a világítás és a jelmezek igazításával telt.

És akkor este valami olyan fokon ütött ez a bomba, ami minden képzeletünket felülmúlta, de Seregi egész biztosan tudta ezt. Ilyen csak egyszer van az ember életében. A meghajlás után felmentünk a büfébe, és még egyszer végigtáncoltuk a bált. Szerettük, imádtuk, éveken keresztül félholtan, gipszelt lábbal is bejöttünk, úgy éltünk-haltunk érte. Azt, hogy mostanra mi történt a Macskákkal, hogy ez a Macskák még ugyanaz a Macskák-e, az már egy másik kérdés.

Annyi biztos, hogy ez a darab futni fog, amíg csak életben tartják, hiszen mindig nőnek fel újabb generációk, amelyek látni akarják. A zene zseniális, a Romhányi-fordítás úgyszintén. Az én nagy szívfájdalmam az, hogy az én „musicales” korszakomban a színház félplaybackkel dolgozott, nem zenekarral. Ráadásul muzsikus vagyok, zongora tanszakon végeztem a Konzervatóriumban, ezért különösen szomorú voltam emiatt. Csak a Nyári éj mosolyát játszottuk élő zenével, meg a Kamarában az Apácákat. De a Mária Evangéliuma, a József – amelyben maga Webber is látott engem – mind-mind félplaybackkel ment. Ez a tény adott egyfajta monotonságot a dolognak: hiába éreztem, hogy aznap másképp szeretném csinálni, nem tudtam másképp csinálni, mert mindig ugyanazt az alapot hallottam és arra kellett ráénekelnem. Nyilván biztonságot is adott az embernek, mert mindig ugyanaz történt, de az ember nem vehetett másik tempót, nem lehetett felszabadultabb.

A mai Macskák azért is más, mert nagyzenekarral megy és élő kórust hallani a háttérben. Erre külön büszke vagyok, mert az én növendékeim, a Madách Musical Műhely végzős hallgatói, éneklik a kórus részeket – így, bár én 12 év után már letettem a lantot, van azért egyfajta folytonosság. És persze a nagy évfordulókon mindig örömmel konstatáltam, hogy még mindig el tudom táncolni és énekelni a számomat.

Ahogy említette is, a másik legendás Webber-darab, amelyben szerepelt, a József és a színes szélesvásznú álomkabát magyarországi ősbemutatója volt. Hogyan emlékszik vissza arra a produkcióra?

Nagyon jó előadás volt az a József. A világon – úgy tudom – egyedülálló módon két narrátorral ment a dolog; Szerednyey Bélával és velem. Megjelenítettük a jót és a gonoszt, a fehéret és a feketét, benne is voltunk a történetben és nem is… Izgalmas játék volt.

Persze akkor még nagyon más volt a világ, sok év eltelt azóta. Felgyorsult minden, mást vár a közönség látványban, táncban… És azóta felnőtt egy olyan generáció, amely olyan szinten tud táncolni, hogy az valami hihetetlen. Az már egy másik kérdés, hogy a személyiség, aki a szerep mögött van, az színész-e, az egyéniség-e. Mert a Macskákban annak idején pontosan ez volt a lényeg, hogy Haumann volt ott abban a jelmezben, hogy a közönség Kishontit, Bence Icuskát, Gyabronka Jóskát, Szerednyey-t láthatta a színpadon. Attól volt izgalmas a Macskák, hogy azok a művészek, akiket prózai szerepben ismert meg a közönség, dalra fakadtak és táncoltak és nem is akárhogyan.

Manapság se szeri se száma a puskaropogós lábú fiúknak, lányoknak, de sokszor nem tudod már, ki kicsoda. Az is igaz persze, hogy a legfiatalabb generációból már én sem ismerek mindenkit; sajnos elég keveset tudok színházba járni a vidéki fellépéseim miatt. Azt viszont látom, hogy a musical a ma műfaja, még soha nem volt olyan prosperáló, virágzó, mint most.

Melyek a legkedvesebb szerepei? A Macskák az eddigiek alapján biztosan az elsők között van.

Valóban, a Macskák Mindlevery-je egyértelműen meghatározó volt az életemben. Bár most is egy mosolygós, derűs valakinek tartom magam, de akkor, 30 évesen energiában és humorban is teljes mértékben le tudtam fedni ezt a csíkos tolvaj macska karaktert. De a legkedvesebb emlékeim közé tartozik Mária szerepe is a Mária Evangéliumából, bár ott csak a második szereposztást kaptam (a premiert Sáfár Mónika csinálta). Öt éven keresztül négyfajta rendezésben énekeltem Jézus édesanyjának a szerepét ebben az operai igényű műben, ami a Macskáknak minden tekintetben az ellenpólusa volt. Amíg ott az én humoros, vitalitással teli énem került előtérbe, addig Máriaként az asszony voltam, a színésznő és a hívő ember. Ez a két nagy szerep egymás mellett fénylik nekem.

Úgy tudom, Ön klasszikus éneklést tanult, amely valamelyest különbözik a musicalekben elvárttól. Nehézséget jelentett az átállás?

Ez egy nagyon jó kérdés. Valóban így van: éneklés és éneklés között hatalmas különbségek vannak. Ilyen szempontból talán nem is baj, hogy csak ’83-ban jött be a Macskák, mert az én számom például éles, torkos musicalhangot igényelt, míg Mária szerepe inkább szép operai hangra íródott. Tapasztalat kell az árnyalatok érzékeléséhez, és ezt az évek adják; muzsikusként tudtam, hogy az operát így kell énekelni, az operettet úgy, a musicalt meg így. Ez nekem nem volt probléma, de meg is dolgoztam érte keményen.

A Dr. Herzben például a Halló, Papa, figyelj rám! című dalhoz igen kemény, rockos hang kellett, ami bizony nagyon megviselte a hangszálaimat. Ezek mind nagyon fontos stúdiumok voltak az életemben.

Az énektanárnőm, Cser Tímea még a főiskolán kezdett tanítani engem, aztán magánórákra is hozzá jártam, mert fontosnak tartottam, hogy ez soha ne maradjon abba. Mindig átvettük, begyakoroltuk a kényesebb részeket, mert az éneklés – bár manapság ezt sokan elfelejtik – egy igen bonyolult és összetett és nem csak technikai feladat. Az mindenképpen jó érzés, hogy a Madách Musical Műhely zenészmesterség tanáraként egy csomó mindent meg tudok mutatni a növendékeimnek, át tudom adni a saját tapasztalatomat.

Láthatóan szívén viseli a musicalszínészek utánpótlásának kérdését is. Ha fogalmazhatok ilyen nyersen: milyennek tartja a mostani felhozatalt?

Én azt látom és azt is gondolom, hogy azok, akiknek komoly zenei alapképzettségük van, mindig könnyebben boldogulnak. Az én osztályomban is van csellista, zongorista, van, aki bőgőzik, fuvolázik, gitározik, egyszóval erős zenei alapjuk van, és ez szinte behozhatatlan előnyt jelent. A zenei műveltség rendkívül fontos, sőt, tovább megyek: legyenek a gyerekek minden tekintetben műveltek. Olvassanak drámát, olvassanak mindenfélét, járjanak színházba, és ne csak a könnyűzenét, a rockot, popot, a musicalt, hanem a klasszikus zenét is értsék. Tudják, hogy a mozarti zene milyen, hogy a klasszikus hangképzés milyen és még sorolhatnám. Úgyhogy a szülők felelőssége elég nagy ebben: idejében fel kell ismerni, ha valakinek jó hallása van, jó ritmusérzéke vagy jó tánckészsége van.

Az elmúlt – és minden bizonnyal az idei – évad egyik legnagyobb sikere az Isadora, amelyben Belzer, a tolmács szerepét alakítja. Mesélne erről a darabról, erről a felkérésről?

Amikor Galambos Attila felkért erre a szerepre, mellékelte a korábban tartott felolvasó színházi felvételt, amit természetesen meg is néztem. Nagyon jól működött a dolog, és először még féltem is attól, hogy a színpadi előadásban elvész majd ez a varázs. Kiderült, hogy tévedtem, és nagyon örülök, hogy nem volt igazam. Bár sajnálom, hogy pont Belzer az, akinek egyetlen dala sincs a darabban – a szólószáma inkább ritmikus próza – , de a kórusrészeket is nagyon szeretem. Különleges élmény színésznek, nézőnek egyaránt ez a furcsa, érdekes zene, Arany Tamásnak ez a nagyon finom, olykor sondheimi, valódi muzsikus talajból fakadó muzsikája. Szerettem, hogy zongorával van, hogy nem nagyzenekarral játsszuk, mert így jobban megélnek a hangok és a szövegek egymás mellett. Az egész darabot nagyon szeretem és igen közel áll hozzám.

Ez az egyik ok, amiért nem volt kérdés, hogy elvállalom a felkérést. A másik, hogy szeretem a Pinceszínházat; én 16 éves koromban onnan indultam, és nagy boldogság, hogy ennyi év után visszatérhettem oda. Egyébként is kedvelem az ilyen intim helyeket, szeretem, ha érzem a másik leheletét, látom a szemét, a verejtékcseppet a homlokán, ha látom, hogy ez bizony munka.

Másrészt, érdekesnek tartom a századelő Párizsának ezt a különös, bohém világát. Olyan dolgokat mondunk ki Galambos Attilán keresztül, amik időtlen, örök kérdések: Művész vagyok én, vagy csak egy beteg bolond? Érdemes élni? Érdemes ezt az egészet csinálni? A saját magam esetében ismét megbizonyosodtam arról, hogy érdemes, mert az Isadora próbái során nagyon jó társaság gyűlt össze. Pápai Erika és Bajza Viktória mellett olyan friss energiákkal és erőkkel dolgozhattam együtt, mint például Serbán Attila, akit nagy tehetségnek tartok.

Az embernek szüksége van erre a vérátömlesztésre, hogy új impulzusokat kapjon, és új közegben lássa az olyan fiatal tehetségeket, mint Kecskés Timi vagy Sándor Dávid. Amire külön büszke vagyok, hogy az egyik növendékem, Hompok Tamás is játszik a darabban, méghozzá az én ajánlásomra. Nagy bajban voltunk, pillanatok alatt kellett dönteni, és én bátran mondhattam, hogy nekem van egy növendékem, aki tíz nap alatt be tud állni. Nem vallottunk szégyent, sem Tomival, sem a darabbal, úgyhogy itt is megvalósult az, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb posztot kapta meg.

Az én szerepem külön érdekessége, hogy oroszul is meg kell szólalnom. Én még ugye abba a generációba tartozom, amelynek oroszul kellett tanulnia, bár ez nálam annak idején soha nem állt a középpontban a szolfézs, az összhangzattan, a zongora, az éneklés mellett. Szerencsére mégis visszajött minden, és nagy segítségemre volt Serbán Attila, aki nagyszerűen beszéli ezt a nyelvet.

Tüneményes darab ez, sajátos humor lengi át, sajátos tükör a művészetről, a nyelvek, a nemzetiségek egymás mellett éléséről.

Szerencsére hatalmas a sikerünk, az emberek tódulnak, hogy jegyet kaphassanak rá, és ez nagy boldogság nekem – és mindannyiunknak.

Mik a tervei a jövőt illetően? Milyen musicalekben szerepelne szívesen?

Valahol a szívem mélyén nagyon reménykedem abban, hogy nekem még lesz egy reneszánszom ebben a műfajban, mert az lehetetlen, hogy ne legyen. Kislányokat már nem játszhatok, öregasszonynak még nem vagyok elég öreg, de biztos vagyok benne, hogy meg lehet még találni a nekem való szerepeket. Olyat például, mint Belzer – hogy egy kicsit még visszatérjek az Isadorához. Ennek a nőnek tragédiája van, ő is elvesztett két gyereket, titok lengi körül… honnan jött, hogyan élt, micsoda sebeket hordozhat magában…

Amit még el kellett volna játszanom, de nem játszhattam el, az Elisa volt a My Fair Lady-ből. Az a szerep nagyon az enyém lett volna, és a Fantomból Christine is elment mellettem, talán ha azt is előbb írja Webber… És nagy vágyam Mary Poppins, mert egy kortalan és igen tüneményes karakterről van szó. Ez a musical még nem jött be Magyarországra, de ha esetleg bejön, harcolnék érte! Az a gond, hogy én nem szoktam harcolni magamért, inkább másokért harcolok. Ez nem jelenti azt, hogy nem állnék a meghallgatás elébe, sőt! Ez egy jó dolog, mérettessék meg az ember. De az a szerep nagyon nekem való lenne, úgy érzem.

Egyik legkedvesebb emlékem egyébként, amikor a József premierje után személyesen találkozhattam Webberrel. Akkor ő egyébként nagyon ajánlotta nekem a Song & Dance-ből a lány szerepét, de mivel ez csupán egy kétszemélyes darab, a tánc része pedig nem a Madách-hoz kapcsolódott, hanem az Operaházhoz, nem igazán küzdött értem senki. Mindenesetre megtisztelőnek tartottam, hogy eszébe jutottam ezzel kapcsolatban.

A másik megjegyzése, ha lehet, még jobban esett. Nem tudom, mennyien tudják az Olvasók, de a Ben Mickering és Mindlevery számot Webber annyira sikertelennek tartotta a londoni verzióban, hogy átírta, és most már csak Magyarországon hallható az eredeti változat. Miután látott minket Gyabronkával, azt mondta, soha nem nyúlt volna ehhez a számhoz, ha tudta volna, hogy ezt így is elő lehet adni. Ez a mondat élesen bevésődött az emlékezetembe, és azóta – akárcsak a Macskákat – a szívemben őrzöm.

Vincze Dániel

Kapcsolódó tartalmak