VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

A SZERELEM MEGHALT, DE ÚJJÁSZÜLETETT

A Love Never Dies Melbourne-ben

Ahogy arról a korábbi hírekből értesülhettünk, Andrew Lloyd Webber a nyár végén leveszi a műsorról a nagysikerű Az operaház fantomja kevésbé nagysikerű folytatását, a Love Never Dies-t Londonban. E sorok írója nagy várakozással nézett az első preview, majd a premier elé, és alapvetően jó véleménnyel távozott az Adelphi Theatre-ből, a tény azonban tény marad: a sajtó hidegen fogadta a világpremiert, és bár abban egyetértettek, hogy a zene valóban webberi, áradó és méltó a mára már legendává vált történet folytatásához, a produkció szinte összes többi aspektusa komoly kívánnivalókat hagy maga után.

A kritikusok temetni kezdték mind a darabot, mind Webber nagyratörő terveit a show külföldi (köztük a Broadway) premierjeivel kapcsolatban. Bár a musicalirodalomban volt már rá példa, hogy egy előadásról a korábban fanyalgó kritikusok egy komoly átdolgozás után dicshimnuszokat zengtek, a Love Never Dies londoni bukása olyan nemzetközi szinten is érezhető katasztrófát jelentett a színházi világban, hogy az alkotók számára a talpraállás szinte lehetetlennek tűnt.

Nemrég azonban Ausztráliában, a melbourne-i Regent Theatre-ben a Love Never Dies hamvaiból feltámadó főnixként bűvölte el a kritikusokat, köztük jómagamat is. Webber kivételesen hozzájárult, hogy egy vadonatúj produkció londoni vagy New York-i verziója helyett egy teljesen egyedi (tehát non replica) változat születhessen meg az ausztrál színpadon, és a döntés igen szerencsésnek bizonyult. Az eredeti creative team nagy részétől is megvált a zeneszerző. Az új csapat tagjai, köztük Simon Phillips rendező és Gabriela Tylesova díszlet-és jelmeztervező igencsak kitettek magukért.

A melbourne-i Love Never Dies minden tekintetben káprázatos. Ehhez nagyban hozzájárult a szerény londoni Adelphi Theatre-hez képest csodapalotának tűnő, tágas és grandiózus Regent Theatre, amely már önmagában epikus szintre emeli a produkciót – valami, ami Londonban egyértelműen hiányzott. A díszlet olyan lenyűgözően látványos, festői, rafináltan sokoldalú és emlékezetes, hogy már csupán a színváltozások megérnének egy külön cikket. A hihetetlen részletességgel kidolgozott jelmezek láttán szinte sajnáljuk, hogy párat csak másodpercekig láthatunk a színpadon. Coney Island bizarr víziókkal teli, álom-rémálomszerű világa tökéletesen hihetően kel életre a színpadon – a színek, a fények és az árnyak mesteri összhangját látjuk – , így a darab kulcsfontosságú alkotóeleme, a miliő megteremtése hibátlan. A londoni vetítéseknek nyoma sincs, amely még teátrálisabbá, még emberközelibb élménnyé teszi a darabot.

A történet akadály nélkül áramlik, minden gesztus, karakter, könny és mosoly a helyén van, a szituációk mögött több a mélység, hiba nélkül működik az ok és okozat törvénye. A Fantom karaktere, aki ezúttal az érzelmek talán még szélesebb skáláját éli meg, itt sokkal inkább az első részben megismert önmaga, mint Londonban. Raoul is összetettebb karakter lett, az alkotók ezúttal nem elégedtek meg az iszákossá vált, vagyonát elherdált férj sablonos figurájával. Madame Giry motivációja tisztább, érthetőbb, alakja még fenyegetőbb, misztikusabb. Meg karaktere szerethetőbb, törékenyebb, Christine meggyilkolása itt inkább a véletlen és a zaklatottság keverékének, mint kusza érzelmeknek az eredménye. Ebben az előadásban Meg-re nem értetlenséggel vagy közönnyel, hanem őszinte sajnálattal nézünk, aki szemünkben mindvégig tisztább, ártatlanabb marad, mint Londonban. Az első felvonás végén Madame Giry bosszúszomjas kinyilatkoztatása láttán kiráz minket a hideg, míg a darab lezárásakor – amely számos, Londonban kirpróbált verzió után végre révbe ért – kevés szem maradt szárazon.

A színészi játékra sem lehet panaszunk. Ben Lewis Fantomja és Anna O’Byrne Christine-je a Broadway-n is megállná a helyét. Simon Gleeson Raoul-ként talán lehetett volna egy kicsit színesebb, Sharon Millerchip Meg-je viszont minden várakozást felülmúlóan tökéletes alakítás.

Annyi bizonyos, hogy az ausztráliai Love Never Dies a darab eddigi legtökéletesebb verziója. Webber korábban a melbourne-i premier után rögtön egy budapesti bemutatót emlegetett, tehát még az is előfordulhat, hogy az Ausztráliában született varázslatnak a budapesti közönség lehet az első európai szemtanúja.

 

Andrew Lloyd Webber, Glenn Slater és Ben Elton Love Never Dies című produkcióját 2011. május 28-án mutatta be a The Really Useful Company Asia Pacific az Arts Capital Trust és az Aviva Investors támogatásával a melbourne-i Regent Theatre-ben. Jegyek kaphatók a www.ticketmaster.com.au oldalon a melbourne-i és sydney-i előadásokra.

Vincze Dániel

4
Értékelés: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólások

Üdvözletem!
Láttam Londonban a darabot, és valóban én is úgy éreztem, hogy nincs teljesen rendben... A nézőtér szinte üres volt. Ami először feltűnt és zavart: a sok-sok filmbetét volt. A díszletekkel sem voltam igazán megelégedve, sokszor a hiányuk tűnt fel leginkább. A hanganyagot már ismertem, és a történet is kissé más volt, mint az első verzió (mintha mégis a Forsyth-regényre alapozták volna a színpadi változatot, de nem sikerült eldönteni, hogy valójában mit is akarnak). Nem volt átütő, sajnos a Fantom látványvilága, összefüggő és kerek sztorija után nem ezt vártam.
Remélem ennek ellenére hamarosan Magyarországon is láthatjuk majd, mert zeneileg szinte tökéletes, és ha az ausztrál változat a londoni hiányosságokat kiküszöböli, és valóban az jön hozzánk, ismét valami csodálatosat kapunk.