VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

AMITŐL MÉG A CÁPA SZÁJA IS TÁTVA MARADNA

Koldusopera a Békéscsabai Jókai Színházban

A Békéscsabai Jókai Színház deszkáin Katkó Ferenc rendezésében megelevenedő Brecht klasszikus remek alakításokkal tarkított, emlékezetes előadás.

Bertold Brecht és Kurt Weill örökzöldje bár számos tekintetben a musical előszeleként emlegetett darab, esetében a műfaj ellen kritikaként oly sokszor felhozott könnyedségről nem beszélhetünk. Épp ellenkezőleg: egy jó Koldusopera előadás ismérve, hogy az egyszeri néző, ha egy fikarcnyi empátia is szorult bele, úgy távozik Thália szentélyéből, mintha legalábbis gyomorszájba kapott volna egy izmos jobbhorgot.

A Koldusopera története majdnem kerek háromszáz évre nyúlik vissza, amikor az angol író, Jonathan Swift egy 1716-os levelezésben felvetette Alexander Pope költőnek egy newgate-i pasztorál-opera ötletét, mely tolvajok és prostituáltak között játszódna. Barátjuk, John Gay 1728-ban meg is alkotta az elképzelést felhasználva a Koldusoperát, amellyel rögtön műfajt is teremtett, a ballad operáét. Háromszáz év rendkívül hosszú idő, a darab által taglalt problémák (mélyszegénység, koldus-maffia, korrupció, hogy csak párat említsünk) viszont úgy tűnik, szívósan időt állók. Fejlődés valójában csak a borzalommal szemben tanúsított toleranciaküszöb értékének emelkedésében volt: a híradókból ömlő katasztrófák látványán szocializálódott generációkkal még az oly fondorlatos Jeremiah Peachum baja is meggyűlne. Sok boncolgatásra adna lehetőséget annak az okrendszere, hogy ez a három évszázados mű mitől ilyen lehangolóan örökzöld, egy dolog viszont bizonyos: az emberiség szégyene, hogy ez így van.

Jelen esetben viszont a Jókai Színház művészeinek dicsősége, hogy mindezt úgy tárják a közönség elé, hogy a darab nyomasztó atmoszférája ellenére sem szűkölködik az előadás a humorban és az emberi érzelmek széles palettáját mutatja be. Katkó Ferenc – akinek a Koldusopera volt a Kijevi Színművészeti Egyetem rendező szakán a vizsgadarabja – intelligens, jó ritmusú, társadalomkritikában bővelkedő, a ma emberének is releváns előadást rendezett, amely egy tapasztaltabb direktornak is becsületére válna. Így talán nem is olyan meglepő, hogy a darabot beválogatták a 2015-ös Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába.

A Fekete Péter által alkotott játéktér a maga ridegségével sokat ad a darab hangulatához, de funkcionalitásában is remek megoldást kínál a forgószínpad kiváltására: a teret három részre osztva, pusztán a világítás segítségével elevenednek meg a színpadon a gyorsan váltakozó helyszínek. Szimeiszter Balázs fényei szintén nagy szerepet játszanak az atmoszféra megteremtésében, és ugyanez mondható el Fejes Kitty koreográfiáiról is. Irányítása alatt a nyomor tengere fojtogatóan hömpölyög a színpadon, néha le-le kúszva a nézőtérre, ezzel nemhogy elidegenítve, inkább bevonva a közönséget a színpadi történésekbe. Rátkai Erzsébet jelmezei visszafogottan ötvözik a viktoriánus kor stílusjegyeit a mai, esetenként akár steampunkba hajló elemekkel, mellőzve a túlzott modernizálást. Polly, Jenny és Lucy ruhái ugyanakkor remekbe szabott alkotások, melyek megállnák a helyüket akár egy divatbemutató kifutóján is.

Az előadás legnagyobb erőssége mégis a színészi játék. A társulat egységesen magas szinten teljesít, de pár alakítás még ezt a magas színvonalat is túlszárnyalja. A Tege Antal, Kara Tünde és Gubik Petra által megformált Peachum család oly szórakoztatóan diszfunkcionális, hogy napjainkban élelmes televíziós producerek egészen biztosan gondoskodnának róla, hogy egy valóságshow-ban lássuk viszont őket. Mindenesetre végignézve az erőteljes szociopata jegyeket felmutató Peachum apuka kígyószerű manővereit és izgága prédikációit, nincs semmi különös abban, hogy Peachum mama az alkoholban talált vigaszt, Peachum kisasszony pedig a szülői házból menekülve London elsőszámú gengszterének karjaiban.

A Pollyt parádésan alakító Gubik Petra külsőre mintha egy Tim Burton filmből lépett volna elő, és kezdetekben mintha személyiségét tekintve is kilógna a karakterek által egységesen képviselt miliőből. Aztán az ártatlan, hamvas és naív kislányból a körülmények villámgyorsan előhozzák az ordenáré sohói csajt, aki képes magára vigyázni, és végül a cinikus és kárörvendő fiatalasszonyt, aki lelkiismereti problémák nélkül vesz elégtételt a női büszkeségén esett csorbákért.

Tege Antal Peachum-je nem kevésbé impozáns: báránybőrbe bújt farkas, igazi mester manipulátor, aki maga sem jobb a deákné vásznánál, mégis végig az erkölcs és a törvényesség védelmezője szerepében tetszeleg, méghozzá igencsak meggyőző módon. Tege gerinctelen, simulékony, és machiavellista szerepformálása rendkívül jól ellenpontozza Borovics Tamás Bicska Maxiját, aki sokkal egyenesebb alkat, és akinek – vesztére – még jelent valamit a betyárbecsület. Megbízik tehát az őt később eláruló Tigris Bown-ban (Katkó Ferenc), hiszen régi katonatársa és a biztonság kedvéért még jó alaposan meg is kente. Borovics Macheath-je nagyon autentikus és hatásos figura: Gábor Miklós Macheath figurájának eleganciáját ötvözi Vinnie Jones angol gengszterfilmes munkássága során konzisztensen hozott agressziójával, ami mindvégig baljósan a felszín alatt fortyog, és nagyon kevés is elég hozzá, hogy elszabaduljon. Éppen ezért – bár minden logikát nélkülöz, hiszen egy vérbeli gazemberről van szó – szinte megrázó végignézni, ahogy a körülmények és a közelgő vég súlya alatt a kapitány szinte fizikailag összemegy (ami Borovics fizikumát tekintve külön teljesítmény.) Hogy mi kelti a szimpátiát, nem pontosan tetten érhető. Talán a szerető és a barát árulása, vagy az, hogy a hatalom, ami halálra ítéli Bicska Maxit korrupt és szintén megérett a büntetésre?

Maxi helyét a banda élén Leprás Mátyás veszi át, aki elődjét mélyen alulmúlja stílusban és eleganciában egyaránt, de nem is törekszik az úriemberség látszatának fenntartására. Gulyás Attila nagyszerű alakításában a figura kisstílű, obszcén és visszataszító, az általa énekelt Cápa-dal viszont a darab zeneileg egyik legerősebb pontja, akárcsak a Kisfaludy Zsófia által előadott Salamon-dal. A fiatal művésznő rendkívüli erőssége, hogy a songjai nem csak tökéletes technikával szólalnak meg, de nagyon pontosan és intenzíven közvetítenek érzelmeket.

A darab meglepő rendezői fricskával ér véget, ugyanis elmarad a szokásos hepiend. Katkó ezzel szinte hőst csinál Macheath hétpróbás karakterből, hiszen végül ő mond értékítéletet a világ felett – méghozzá helyesen. A megbocsátást és a királynő által adott javakat visszautasítva önként és nevetve vonul a bitó alá, ezzel a döntéssel pedig morálisan egy csapásra mindenki más fölé emelkedik.

Nézőpont és vérmérséklet kérdése, hogy ezt a változtatást hogyan értelmezzük. Lehet akár cinizmusnak is, de a halvány reménysugarat is megláthatjuk benne. Hiszen ha egy Bicska Maxi eljuthat arra a következtetésre, hogy ez a világ bizony nem jó így, ahogy van, akkor talán a „jó urak” számára is van még remény.

Buchmann-Horváth Emese

Fotók: ATEAM / Nyári Attila

0
Értékelés: Nincs