VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

EGY NYÁRI ÉJ MOSOLYA

Előbemutató a Centrál Színházban

A magyar közönséghez sajnos nagyon ritkán jutnak el a műfaj igazán értékes alkotásai. Ha egy itthoni teátrum vállalja egy musical színpadra állításának költségeit, akkor a biztos bevételre törekedve egy külföldi közönségsiker bemutatásának lehetőségeit keresi. Így azonban nagyon halvány annak az esélye, hogy egy kevésbé populáris, de színvonalas zenés darab megtalálja útját egy magyar színházba. Talán ezért tekintenek hazánkban sokan üres szórakoztatásként a műfajra, amely értéket nem képvisel, nem szembesít minket az élet valós problémáival, inkább csak menekülni segít azok elől.

Ezért üdvözlöm boldogan Stephen Sondheim (zene és dalszövegek) és Hugh Wheeler (libretto) A Little Night Music (Egy nyári éj mosolya) című darabjának hazai bemutatóját. Ha lesz még néhány olyan premier, mint ez, vagy a Művészetek Palotájában tavaly bemutatott Bernarda Alba, akkor előbb-utóbb a magyar közönség is elhiszi majd, hogy a zenés színház nem csak akkor nyújthat minőségi szórakozást, ha a zeneszerző Verdi, Puccini, vagy éppen Wagner.

Az 1973-ban New Yorkban bemutatott darabot Ingmar Bergman Egy nyári éj mosolya című filmje ihlette, eredeti angol címe játékos utalás Mozart közismert G-dúr szerenádjára, a Kis éji zenére. Ami azonban az Egyesült Államokban játékos utalás, Magyarországon megtévesztő lehet. Feltehetően ez az oka annak, hogy Fábri Péter nem a musical, hanem az annak alapjául szolgáló film címéhez nyúlt vissza a fordítás során.

A történet a 20. század elején, Svédországban játszódik, és az emberi kapcsolatokat mutatja be minden létező szemszögből. Szerelem, szenvedély, tévedés, megbánás, megcsalás, minden adott, ami egy jó drámához szükséges. Fredrik, a középkorú, sikeres ügyvéd feleségül veszi Anne-t, egy bájos tizennyolc éves lányt, akit kisgyermekként ismert meg évekkel azelőtt. Ezzel önmagában nem lenne probléma, de a lány majd egy évi házasság után még mindig szűz. A házaspárral él az ügyvéd húsz éves fia, Henrik is, aki szerelmes a nála két évvel fiatalabb mostohaanyjába, miközben nem tud ellenállni a kacér szobalány, Petra csábításának sem. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy színtársulat tagjaként megjelenik a városban Fredrik egykori szeretője, Desirée Armfeldt. A hajdani szerelmesek természetesen találkoznak, és a régi tűz újra lángolni kezd. Akinek pedig még ez sem elég, annak ott a színésznő jelenlegi szeretője, Count Carl-Magnus, a féltékeny és agresszív katona, valamint az ő elhanyagolt felesége, Charlotte.

Fredrik tehát Desirée-nek kell, de Anne-t akarja, Desirée Carl-Magnusnak kell, de Fredriket akarja, Carl-Magnus Charlotte-nak kell, de Desirée-t akarja, Charlotte Carl-Magnust akarja, de senkinek nem kell, Henrik csak Petrának kell, de szintén Anne-t akarja, Petra csak férfit akar (meg is kapja Henriket, aki – mint tudjuk – igazából Anne-t akarja) Anne pedig maga sem tudja, hogy akar-e egyáltalán valakit. És ez még csak az első felvonás. A másodikban a szerzők összeeresztik ennek a rengeteg szerelmi háromszögnek a résztvevőit egy vidéki kúrián, ahol az őrült helyzetekbe keveredő fiatalok felett nyugodt és cinikus szemlélőként ott áll Madame Armfeldt, Desirée édesanyja. Az öreg hölgy egykori kurtizán, aki hosszú élete alatt a legkülönbözőbb magas rangú férfiak boldogításával tetemes vagyonra tett szert, és természetesen mindent tud az életről. E tudást a nézők nagy örömére tömör és velős mondatok formájában át is adja tizenéves unokájának, aki nála nevelkedik, és akit úgy hívnak, Fredrika. Mindenki találja ki, hogy Desirée miért éppen ezt a nevet adta kislányának…

Hugh Wheeler szövegkönyve önállóan, zene nélkül is tökéletesen megállja helyét a drámák között. Olyan felejthetetlen jelenetek váltják egymást, mint Fredrik önironikus gondolatai arról, hogy milyen módszerrel vehetné rá ifjú feleségét az együttlétre, vagy Desirée és Fredrik kínos magyarázkodása, amikor a gyanakvó Carl-Magnus félreérthetetlen helyzetben ront rá a két főszereplőre. A humoros szituációk mellett ugyanakkor igazán torokszorító pillanatoknak is tanúi lehetünk, akár a két megcsalt feleség duettjére (Every Day a Little Death), akár a darab talán legismertebb jelenetére gondolunk, amikor Desirée kénytelen elfogadni, hogy a Fredrikért folytatott harcot – talán a legfontosabbat életében – elveszítette (Send in the Clowns). A musical tehát mindenkinek szól. Ha nevetni akar, akkor azért, ha sírni akar, akkor azért. Egy igazi tündérmese felnőtteknek.

Ezt az önmagában is fantasztikus szövegkönyvet teszi teljessé Sondheim a maga zsenialitásával. Zenéje a 3/4-es ütem ünnepe, Clive Barnes, a New York Times kritikusa szerint „régi szerelmekről és elveszett világokról mesélő fájdalmas és emlékezetes keringők orgiája”. Sondheim azonban még a keringőhöz sem a hagyományos értelemben nyúl: ha kell, lassú, ha kell, gyors; ha kell, vicces, ha kell, szomorú; ha kell, háromnegyed, ha kell, annak egy változata (például a Send in the Clowns egészen szokatlan 12/8 illetve 9/8-os ütemben született, mégis keringőnek hat). A zene tökéletes összhangban van a librettóval, illik az adott szituáció hangulatához, mindig meglepő, és soha nem unalmas. A dalszövegek szellemesek, szerzőjük mintha mindent tudna az emberi lélek rejtelmeiről. A poénok szórakoztatóak, véletlenül sem érezzük őket erőltetettnek.

 „Szenvedélyes, civilizált, kifinomult és varázslatos” – írta Clive Barnes, de a bemutatót követően a többi kritikus is kivétel nélkül dicsérte a produkció valamennyi elemét. A közönség sem vélekedett másként, hiszen a darab 601 előadást ért meg a Broadway viszonylatában is nagynak számító Shubert színházban, sőt Sondheim életművével csaknem összeférhetetlen módon még egy populáris dal (Send in the Clowns) is született a musicalhez, amelyet olyan előadók vettek fel repertoárjukba, mint Frank Sinatra, Kenny Rodgers, Barbra Streisand, Placido Domingo vagy Count Basie. Nem csoda hát, hogy a bemutató évében hat Tony-díjjal, köztük a legjobb szövegkönyv, a legjobb zene és a legjobb musical díjával jutalmazták Sondheim új művét.

Desirée megformálásáért 1973-ban Glynis Johns, 2010-ben pedig Catherine Zeta-Jones is megkapta a legrangosabb amerikai színházi elismerést, 1995-ben pedig Judi Dench-et Londonban Olivier-díjjal jutalmazták ugyanezért a szerepért. Ezzel pedig el is érkeztünk a színészekhez, akik a darab lelkét és motorját jelentik. Madame Armfeldt szerepét olyan legendák játszották el New Yorkban, mint Angela Lansbury, Hermione Gingold vagy Elaine Stritch, de Desirée karakterét sem kisebb dívák alakították a fent említett színésznőkön kívül, mint Bernadette Peters vagy Elisabeth Taylor.

Angela Lansbury-t élőben látni óriási élmény volt, minden mondata aranyat ért, úgy időzíteni csak nagyon kevesen tudnak, ahogy ő. Catherine Zeta-Jones nagyon jól, humorosan játszotta a cinikus, szurkálódó dívát, de hiányzott belőle az elegancia, és legfontosabb dalából a fájdalom, a megbánás. Alexander Hanson Fredrik szerepében férfias és sármos, hangja magabiztos bariton, akiben mégis van egy kis bizonytalanság, ahogy ifjú arájához próbál közelíteni, vagy ahogy fenyegetve érzi magát a Carl-Magnus által megtestesített nyers erőtől. Még a fiatal Henrik szerepe is egy jutalomjáték a maga frusztrált, karikatúraszerű kitöréseivel.

A szövegkönyv tehát nagyon erős színészi játékot követel meg a szereplőktől, és éppen ez az a pont, ahol a Centrál Színház produkciója összehasonlíthatóvá válik a külföldi előadásokkal. Nagy-Kálózy Eszter kiváló művész, ő az a Desirée, akiben megvan egy díva eleganciája, és akinek azt is elhiszem a darab végén, hogy megbánta élete döntéseit. A Fredriket alakító Gergely Róbert férfias, sármos bariton, még ha a karakter humoros bizonytalansága hiányzik is a játékából. Henrik szerepében Szemenyei János egyszerűen zseniális, és ugyan ki tudná tökéletesebb időzítéssel előadni Madame Armfeldt velős gondolatait, mint Törőcsik Mari?

Nem gondoltam, hogy ezt valaha le fogom írni egy magyar zenés színházi előadással kapcsolatban, de a Centrál Színház nyári bemutatójának színvonala elérte, sőt néhány tekintetben meg is haladta a londoni vagy a New York-i produkcióét. Ennek oka pedig a szereplőválogatásban keresendő. Jó, hogy végre van egy zenés színház, ahol nem ugyanazokat a színészeket látjuk minden szerepben, hanem figyelnek arra, hogy az adott karaktert az arra leginkább alkalmas színész játssza el. Ebben az előadásban a darabot görög kórusként kísérő énekesek is olyan kimagasló teljesítményt nyújtanak, hogy már a vokális nyitánytól (ilyesmi is csak Sondheimnek juthat eszébe) is végigszaladt a hideg a hátamon.

Menjen el mindenki, aki teheti. Nem csak azért, mert jó a darab, hanem azért mert jó az előadás is. Nagyon tetszik, ami a Centrál Színházban zajlik. Az I Love You, You’re Perfect, Now Change, az Avenue Q, a Cabaret és most az A Little Night Music. Köszönjük. És még sok ilyet kérünk szépen.

Molnár Róbert

5
Értékelés: Nincs Átlag: 5 (4 szavazat)