"Nobody else is gonna put it right for me,
nobody but me is gonna change my story...
- sometimes you have to be a little bit naughty!"
Március 4-én mutatta be az Operettszínház Lévay Szilveszter és Michael Kunze Marie Antoinette című darabját Kerényi Miklós Gábor rendezésében.
A negyedik Lévay musicalt – az Elisabeth, a Mozart! és a Rebecca után – hatalmas várakozás előzte meg. Az Operettszínház a világon egyedülálló módon mutatott be az elmúlt években három Lévay Szilveszter által jegyzett darabot, ami a negyedik premierjét még különlegesebbé varázsolta.
Történelmi személyiség életéből borzasztóan nehéz bármit írni úgy, hogy a hitelességet is megtartsa a szerző, és az adott mű se unalmas történelemóra legyen. A Marie Antoinette alkotóinak sikerült. Ehhez nagyban hozzájárul a darab dramaturgiája is, amit az eredeti felépítéshez képest, átalakítottak a budapesti előadáshoz.
Az előadás történetileg érdekes, izgalmas, nyomon követhető, logikus felépítésű, és nagy mennyiségben tartja magát az ismert történelmi tényekhez.
A zenei világáról már kevésbé mondható el, hogy sikerült nagyot alkotni. Lévay Szilveszternek – más zeneszerzőkhöz hasonlóan – megvan a maga stílusa, a kedvenc zenei eszközei. A zene természetesen jó, viszont rengeteg az olyan motívum, ami az Operettszínházon és Lévay darabokon edződött musicalfülek számára ismerősen csenghet. Ezzel az a probléma, hogy néhol kizökkentheti a nézőt. Beugrik egy ismerős dallamra egy ismerős jelenet, egy merőben más előadásból. A dalok közül van egy-két nagyon fülbemászó, nagyon megindító és slágergyanús, de valószínűleg egyik sem fog az eddigi nagy Lévay-dalok népszerűségének nyomába érni.
A rendezés szintén ismerős érzést kelthet a nézőben. Kerényi Miklós Gábor, az Elisabeth és a Mozart! után, a harmadik általa rendezett Lévay-darabot, az említett kettő ötvözeteként állította színpadra, de egyéb darabból is visszaköszönnek jelenetek. Pozitív, hogy a rendező nem minden esetben a színpadi látványt részesíti előnyben, a színészi játék és az énekhang többször kap osztatlan figyelmet. Viszont az egész darabból kilóg az utolsó jelenet, ahol a háttérben két terrorista tűnik fel gépfegyverrel. A Marie Antoinette önmagában is eléggé aktuális problémákat feszeget, felesleges még valamit belekeverni, amihez az adott helyzetet tekintve, igencsak kevés köze van.
A történetvezetés első pozitívuma, hogy nem „a kezdetektől” vezeti fel a darabot, hanem belecsöppenünk a már királyné, édesanya, és szerető, felnőtt Marie Antoinette életébe. Bepillantást nyerhetünk a királyné dőzsölésébe, ahogy méregdrága ruhákban és ékszerekben jelenik meg a nemesi társaságokban, láthatjuk a felsőbbrendűséget és a pimaszságot a viselkedésében. Majd mire az első felvonás véget ér, az elsőre unszimpátiát kiváltó karaktert, a néző kezdi megérteni. Polyák Lilla alakítása megmutatja az arrogáns királyné mögött rejtőző magányos asszonyt, a gyermekeit szerető édesanyát, a szerelmet, gyengédséget vágyó nőt. De ugyanolyan jól alakítja a megtört és megbánó bűnöst is.
Szerelmét, a svéd Axel von Fersen grófot alakító Gömöri András Máté, már kevésbé meggyőző az erkölcsökkel viaskodó hősszerelmes, polgárháborút megjárt katona szerepében. A közte és Polyák Lilla közötti korkülönbség ugyan nem tűnik fel a színpadon, de sajnos a lángoló szenvedély és szerelem sem. A színész talán túl sok figyelmet szentel a karakter politikailag és társadalmilag fontos szerepére, ami nem baj, hiszen ez is a része, csak mellette a szerelmi szál kvázi kimarad az alakításból, ami miatt a nézőnek hiányérzete marad.
A történet egyetlen nem valós figurája Margrid Arnaud, egy árva szegénylány, aki kapóra jön a királyné ellenségeinek, hiszen amellett, hogy gyűlöli őt, külsőleg nagyon hasonlít rá. A karakter megalkotásával a szerzők szinte kényszerítik a nézőt, hogy vonatkoztasson el a történelemtől, hiszen Margrid története fikció, egy mese, amely elgondolkodásra késztet, amely akár igaz is lehetne. Ő az, aki az átlagembert képviseli, tükröt tart Marie Antoinette-nek, és ezzel a társadalom összes hasonló magaslatokon élő emberének.
A musical főszereplője ugyan papíron Marie Antoinette, de Margrid karaktere egyértelműen ellopja ezt a címet. Ebben a szerepben van a legtöbb lehetőség megmutatni az összes árnyalatot, ami egy karakteren a darab kezdetétől a végéig keresztülmegy. Gubik Petra nem véletlenül kapta a 2015 évi POSzT-on a színész-zsűri legjobb női alakításért járó elismerését. Olyan nagyszerű szerepívet mutat meg, hogy egy-két tapasztaltabb kolléga is tanulhatna tőle. A színésznő szerencsés helyzetben van, mert a musical legmegindítóbb dalait Margrid énekli, de Gubik Petra prózában is ügyes, a nem énekes jeleneteket is egyértelműen uralja a színpadon.
Margrid önjelölt pártfogója, Orléans hercege (Szabó P. Szilveszter), aki a királyi pár megbuktatásán és a trón megszerzésén fáradozik, nem sajnálva a pénzt és energiát arra, hogy megfelelően alakítsa a történéseket, és keverje a kártyákat. A színésztől megszokhatta a néző az intrikus szerepet és a jó alakítást is, így most sem okoz meglepetést a karakterformálása, és erős színpadi jelenléte. A szerep keretei nem sok újdonságot engednek neki, mégis tudja úgy formálni, hogy a néző elgondolkozzon azon, vajon a saját érdekében cselekszik, vagy tényleg érdekli a nép és az egyenlőség. De apai mivolta sem elhanyagolható, talán azon mesterkedik, hogy a fia jövőjét biztosítsa, hiszen, mint tudjuk, később belőle lett I. Lajos Fülöp király.
A darabban viszont még XVI. Lajos a király. Az uralkodó, akinek minden vágya, hogy egyszerű, hétköznapi ember legyen, akinek minden máshoz van kedve, csak királynak lenni nincs. Mészáros Árpád Zsoltnak talán az egyik legmeggyőzőbb alakítását láthatjuk, ahogy a bohókás királyt megformálja. Jó érzékkel közelíti meg a szerepet, nem sok, és nem is unalmas. Ugyan keveset van színpadon, mégis elég az ideje arra, hogy megértsük rajta keresztül az ember belső küzdelmét.
Talán az egyetlen szereplő a darabban, akiről kijelenthető, hogy merő rosszindulat és önös érdek vezérli, az Jacques Hébert. A politikus-újságírót Kocsis Dénes kelti életre a színpadon. A fiatal színésztől láthattunk már musicalben és operettben is nagy alakításokat, azonban a rosszfiú szerepet még nem találta meg igazán. Aki látta az Ördögölő Józsiásban Bakszén szerepében, annak ismerős lehet a karakter, nagyjából ugyanazt látja tőle. Kocsis Dénes alakításával okozott már nagy meglepetést előzőleg, ezért a karaktere remélhetőleg még formálódni fog, idomul a darab jellegéhez és komolyabb lesz.
Két szereplő mellett nem mehetünk el szó nélkül, mégpedig a Peller Anna – Bálint Ádám kettős alakítása mellett. A két humoros szerepkör ellensúlyozza a darab komolyságát, mégis egyfajta fricska a társadalmi elvárásoknak, hiszen létezik olyan, hogy valaki egyik oldalra sem áll. A páros karaktere rettentő vékony mezsgyén egyensúlyoz a komikus és a röhejes között, mégis sikerül megtartaniuk a tökéletes egyensúlyt.
Khell Csörsz díszlettervező most különösen a történethez illő díszletet alkotott. A két különböző stílusú, M és A betűket formázó objektum, tökéletesen érzékelteti a nézővel a két világ közötti hatalmas szakadékot.
Füzér Anni jelmezei pedig a korabeli és a modern stílust ötvözik úgy, hogy a különbözőség szinte fel sem tűnik.
A darab tehát megfelel a várakozásoknak, Operettszínházhoz méltó előadás lett, jó színészgárdával. Ha nem is vált ki Mozart!, vagy Elisabeth mértékű hatást, azért reméljük, még sokáig láthatjuk az Operettszínház színpadán!
Sándor Petra
Még nincsenek ajánlók.
"Nobody else is gonna put it right for me,
nobody but me is gonna change my story...
- sometimes you have to be a little bit naughty!"
Hozzászólások
Remek cikk, köszönet érte!